s apró fehér szirmok tengere
elborítva álomba ringat,
fejfába tűzzel ég az ember neve:
mert világot ölelve játszott,
óriásként járt a törpék között,
nem is ő hagyta el a világot,
az volt, mi belőle elköltözött.
Itt járt közöttünk, már itt marad,
hord minket hatalmas tenyerén,
miképpen Nap tekint ég alatt,
s szelet fúva játszik az északi fény.
Az idő a múltat végül bezárja,
rabja csak halott kő marad,
de él mind, ki a jövőt szívvel várja,
s papírosra égnek megálmodott szavak.
Táncoló betűk fogannak
öröklét foglyaként új regényeket,
a szabadnak jelül időt adnak,
hogy kapjon szárnyra a képzelet.
Thomas Wolfe (1900-1938) és
Ray D. Bradbury (1920-2012)
emlékének ajánlva
1 megjegyzés:
Fullextrán hozzászólások:
Hozzászóló: a_leb
(Ideje: 03-23-2019 @ 11:40 am)
Comment: Nekem tetszett, meghatározatlanságában is személyes hatású, szépen épülő vers. Örömmel olvastam. aLéb
Hozzászóló: zsoloo
(Ideje: 03-24-2019 @ 09:54 pm)
Comment: Valóban, nem könnyű megtalálni a fonalat. Egyre többször kell emlékezve szólnom azokról, akik itt hagynak bennünket, talán, mert egyre többen vannak. Nem méltó bárki erre. Személyes kötődésem alapján igyekszem ezeket az emlékoszlopokat felállítani. Köszönöm, hogy itt jártál!
Hozzászóló: Anna1955
(Ideje: 04-03-2019 @ 07:37 pm)
Comment: Megrendítő. Ez a két sor külön megérintett. "Az idő a múltat végül bezárja, rabja csak halott kő marad," Szeretettel olvastalak.
Megjegyzés küldése